*Chapter46-Hospital*

 

 

3 hónapja vagyok szabadságon és kiélvezek mindent amit csak tudok, anyuékkal,barátaimmal és a barátommal vagyok amennyit csak lehet. Ma van az a nap, hogy kiműtik a daganatomat, a műtét két oldalú, ha jól sikerül akkor minden jó, viszont bele is halhatok ha a szívem nem fogja bírni. Hírtelen úgy érzem, mint ha egy világ súlya szakadt volna rám, ahogy a folyosón ültünk mindannyian várva, hogy egy orvos szólítson, olyan , mint ha arra várnék, hogy a bíróság halál büntetést ad vagy megkímél. A fejem tele van gondolatokkal és minden eseményt gyerekkoromtól kezdve pörgetek vissza, újra átszeretném élni őket és folytatni, nem hagyok itt senkit. Az életem túl szép ahhoz, hogy elhagyjam e csodás földet és a fellegekben kezdjek egy életet s , hogy onnan lessem a szeretteim tetteit ahol nem tudok mellettük lenni, megérinteni őket csak figyelni őket, tudom, hogy hiányoznék nekik és hagynék bennük egy űrt amit én okoztam, s ez lenne az ami miatt nem tudnék nyugodtan távozni, tudva, hogy nem akarnak elengedni, küzdeni fogok azért, hogy itt maradjak és órák múlva láthassam,érinthessem őket.
- Jó napot. – jött közelebb az orvosom.
- Önnek is Dr.Smith. – ráztunk kezet.
- Nos, akkor jöjjön velem Nicole, átöltözik és kezdhetjük is. – olvasta a kor lapomat.
- Csak elköszönök. – mutattam a mögöttem álló „pár” fős társaságra.
- Nincs rá szükség, mert pár óra múlva ön is velük lesz de ahogy szeretné, 5 perc múlva jöjjön be azon az ajtón. – mutatott a „műtő” feliratú fehér fára,bólintottam, megköszöntem és magunkra hagyott minket. Mindenki itt van aki fontos nekem, egyesével köszöntem el a jelenlevőktől, még egy utolsó pillantást vetettem rájuk majd beindultam, az orvosok beküldtek egy kis szobába ahol az a ruha várt amit a műtés során viselnem kell. Lassan vettem le magamról a ruhadarabokat, mint ha ez lenne az utolsó átöltözésem, mikor készen lettem szépen összehajtva tettem le őket a polcra majd felvettem a fehér alapon fekete pöttyös térd alá érő „háló inget” és a sapkát, csiga lassúsággal léptem ki az ajtón és felfeküdtem az ágyra.
- Most kap egy injekciót ami altatásként szolgál, nem fog fájni. – mondta Dr. Smith, felemelte a jobb karom és beleszúrta a tűt, igaza volt, semmit nem éreztem, pár perc múlva minden elsötétült.

 

*Harry szemszöge*

 Miután belépett a műtőbe mindenki idegesen dobolt a lábán vagy fel-alá járkált, teltek a percek majd az órák, Tom és Sarah elmentek a lenti büfébe valami kaját venni, mert a gyomrunk korgott az ürességtől, bár én képtelen voltam enni még is lecsúszott egy- két falat a torkomon majd undorodva eltettem a maradékot. Niall a nagy has pók se bírta megenni azt az egy szendvicset amit kapott, a felénél eltette ő is, úgy látszik, hogy mindenki ideges és aggódik, habár ezt nem is csodálom, nekem az életem van most bent a folyosó végi szobában és küzdenek érte a doktorok. A legelső találkozásunkra emlékeztem vissza, amikor megláttam a színpadon, mindenkinek leesett az álla, a hangjától kirázott a hideg és hevesebben vert a szívem, bunkó voltam vele, mert nem akartam újra szerelembe esni, nem akartam ismét pofára esni, taszítottam őt magamtól. Számtalanszor sírt miattam, mert majdnem összetörtem lelkileg és amikor engedtem az érzéseimnek elcsattant az első csók, sok élményt éltünk át és veszekedést is Amanda, Taylor miatt, de ennek már vége. Egyetlen egy dolgot szeretnék, a karjaimba tartani és csókolni, tudni, hogy minden rendben van vele és nem kell aggódnunk semmi miatt sem. Az óra mutatója már elhagyta a 10-es számot is , ami azt jelenti, hogy már 5 órája van bent Colette, már kezdek aggódni, nem mint ha eddig nem tettem volna  de  aggaszt, hogy ennyi időbe telik. Miközben kint várakoztunk eszembe jutott az egyik dalunk a „You and I”, a fejembe dúdolni kezdtem és végig gondoltam minden egyes sort. ,, Már rájöttem, már rájöttem a fekete és a fehér miatt. Másodpercek vagy órák. Mit számít az , hogy mennyi időt vesz igénybe? Tudom, hogy hogyan megy ez. Tudom, hogy hogyan megy ez a rosszból és a jóból. Csend és a hangzavar, egykoron oly’ közel álltak egymáshoz.

 

Egykoron oly' akárcsak mi, harcoltak egymással. Te és én, nem akarunk olyanok lenni, mint ők. Örökké együtt leszünk, nem állhat senki se közénk, még Isten, se az angyalok sem választhatnak el minket. Nem állhat senki se közénk, te és én. Már rájöttem, már láttam a hibákat a mennybe és a pokolba. Találkozni fogunk majd a kettő közt, mindig ott lesz nekünk a föld. Tudom, hogy milyen, tudom, hogy milyen az éjszakából és a nappalokból „Ők nem lehetnek együtt!” , de ők tudják, hogy mennyire szeretjük egymást. Vajon megpróbálják látni , azt amit mi? Te és én, nem akarunk olyanok lenni, mint ők. Örökké együtt leszünk, nem állhat senki se közénk, még Isten, se az angyalok sem választhatnak el minket. Nem állhat senki se közénk, te és én."  Amikor a dal végéhez jutottam hírtelen úgy éreztem, hogy sírni fogok, de vissza kell magam fognom, nem borulhatok ki főleg úgy, hogy még semmit se tudok. Higgadtnak kell látszódnom kívülről, tartanom kell a lelket nekem is a többiekben, Colette szüleinek és Liamnek most a legnehezebb. Hallottuk ahogy nyílt az ajtó és mindenki odakapta a fejét, Smith doktor és egy nővér tolta ki Colette-t, egyszerre pattant fel a társaság és indult meg.
- Kérem, várjanak. – állított meg minket Smith doktor.
- Mi van vele, jól van? – kérdezte Dani.
- A műtét jól sikerült és minden rendben van, már egészséges a kisasszony, most még az altatás alatt van, kettő óra múlva fel fog kelni. – mondta nyugodtan, hatalmas levegőt fújtam ki, akkora kő esett le a szívemről, hogy Kínáig elhallatszódott ahogy a földre ért. Egyszerre vált minden remekké számomra, a sok rossz amire gondoltam köddé vált és helyét átvette a boldogság, ami amiatt van, hogy a szerelmem egészséges és egy szobával arrébb van tőlem.
- Amíg fel nem kell hazamegyünk, átöltözünk és lefürdünk, Harry te is pihenj egy kicsit, gyere. – veregetett hátba Louis.
- Maradok. – jelentettem ki nyersen.
- Te tudod. – mondta és a többiek után ment

Ideg tépő ez a várakozás, másfél óráig csak az ágya mellett ültem és szorítottam a kezét, a lábammal doboltam a földön miközben hallgattam ahogy a fehér falon a fekete órában a másodperc mutató hangot ad ki. Ennyi ideig ülni és várni, hallgatni a kattogást, majd nem kitéptem a hajam, csak ültem a széken és simogattam puha,sima kézfejét. Néztem ahogyan a mellkasa fel s le emelkedik a levegő vételtől, a gépek csipogó hangja elterelte a figyelmem és a monitor ami a szíve működését mutatta, telt az idő. Lassan néztem felé mikor már letelt a két óra amit a doki mondott, a folyosóról semmilyen hang nem szűrődött be csak néha egy - egy cipő kopogás amit az orvosok illetve nővérek lábbelije okozott. Az idő oly’ lassan telt, mint ha ezzel marni akart volna, a szívem hevesen dobogott mind az idegességtől s mind attól, hogy bármelyik percben felkelhet. A telefonom rezgése zavart meg, kivettem a zsebemből s arra lettem figyelmes, hogy Eleanour küldött egy sms-t.

„Felkelt már? Nagyon aggódunk.”

„Még nem, szerintem egy tíz perc múlva induljatok, hamarosan felkel.”

Amint megírtam a választ vissza süllyesztettem a  nadrágomba a készüléket s rá néztem. Haja elterült a párnán, arca olyan fehér volt, mint a párna amint feküdt, bőre sima volt és nyugodt, még így is gyönyörű volt. Fejemet hasára fektettem és arcához érintettem meleg kezeimet, hogy megérinthessem őt, kezem lassan fel – le járt arcán, felkaptam a  fejem ahogyan láttam ahogy szem héja csukva ám a szeme belül mozog ide-oda. Az ajtó kinyílt és mindenki beözönlött a kis helyiségbe, hogy megtudják mi történt, egytől egyig őt nézték és vártak velem együtt. Colette megmozgatta hosszú,fekete pilláit és lassan nyílt ki, mint ha csak arra várt volna, hogy mindenki itt legyen, a szíven hevesen kalapált ahogy kinyitotta gyönyörű kék szemeit és rám tapasztotta őket, az arcomra egy mosoly ült ki majd körbevezette a tekintetét mindenkin majd a szája felfele görbült. Senki nem tudott megszólalni, annyira örültünk, hogy belénk ragadt minden szó,láttam, hogy a jelenlevőknek annyi mondanivalója lenne, de senkinek nem jött ki hang a torkán, végül Dani tudott megszólalni.
- Hogy vagy? – nézett rá bájosan.
- Kicsit fáj a fejem. – mondta halkan, ekkor Louis felugrott és kiszaladt, mint ha puskából lőtték volna ki, alig vártunk fél percet és egy orvossal jött vissza.
- Jó estét. – fordult felén Smith doktor, vissza köszöntünk neki, majd Colette felé indult. – Hogy érzi magát?
- Mint, ha ezer évet aludtam volna, de kicsit fáj a fejem. – túrta hátra haját.
- Adok egy fájdalom csillapítót , ha minden jól megy és nem lesznek fájdalmai akkor három nap múlva hazamehet. – mosolygott a doktor, majd lerakta az asztalra a gyógyszert s elnézést kérve kiment, Perrie hozott vizet majd Colette bevette s lenyelte a  pirulát, mindannyian bent voltunk s az állapota felől érdeklődtünk én egy percre se engedtem el a kezét, Liam a másikat szorította míg szülei feje mellett álltak, s úgy figyelték minden mozdulatot, mint az anya s apa tigrisek figyelik kölyküket, bármelyik pillanatban ugrani tudnának. Nicole olyan lelkesen figyelte ahogy mindenki elmeséli, hogy milyen reakciót váltott ki belőlük mikor bevitték és , hogy ki mit művelt le miközben vártak.
- Nem kellett volna ennyire felfújni, most már jól vagyok, egészséges. – mondta boldogan.
- Igazad van, de erről mi nem tehetünk. – vigyorgott Zayn, mindenki össze - vissza beszélt ő még is csillogó szemekkel tudta követni az összes mondatot és azt is, hogy kitől jön. Nem beszéltem sokat, inkább figyeltem minden porcikáját és csodáltam, az érzés, hogy egészséges és emiatt ő boldog felbecsülhetetlen, ragyogó szemekkel néztem ahogyan koncentrál a szavakra, ahogyan beletúr hajába, vagy ahogy csak kisöpri az oda nem való tincseket a szemeiből. Nem tudnék nélküle élni, ha valamilyen ok miatt elveszíteném azt nem élném túl, ha nem jött volna el az X-faktorba akkor minden máshogy alakult volna, persze biztos találkoztunk volna Liam miatt de ki tudja, hogy akkor hogyan történtek volna a dolgok, a sorsnak köszönhetem, hogy megismertem őt, s akármi történt mindig kibékültünk, az érzéseimnek hálás vagyok, hogy megkedveltem majd később beleszerettem, megváltoztatta az életem, már nem csajozok s bulizom annyit mint azelőtt, mert ő itt van nekem, mellettem van s szeret, nekem ez a legfontosabb.